Mennyire segítsünk egy Asperger-gyerkőcnek? - I.

Nálunk otthon örök vita volt emiatt és ez egy olyan kérdés, amiről ha beszélgettem másokkal, szintén megoszlott a vélemény, attól függően, az emberek hány évesek, honnan jöttek, mit tanultak, mit hoztak magukkal a szülői háztól. Kíváncsi vagyok, ha Tom felnő és kifejti álláspontját, mit fog erről mondani, mi az, amit jól csináltam és mit rontottam el. Ráadásul nem is saját kútfőből találtam ki az ötleteket, többnyire a vadaskerti szülőtréning és a könyvek voltak segítségemre. Leírom, nekem mi erről a tapasztalatom.

Én azon szülők táborát gyarapítom, akik azt mondják, egy Aspergeres gyereket magára hagyni, azon az alapon: "a világ, amiben felnő, nem autikkal van körülvéve, tehát neki kell igazodni az őt körülvevő dolgokhoz, ha tetszik, ha nem"- (apuka véleménye volt, khm... - a szerk. megjegyzése) ez barbárság. Nekem ez olyan, mintha egy vaknak azt mondanák, menj, amerre látsz, majd megtanulod magadtól, meddig, hova, hogy mehetsz és hol a helyed. Nyilván ez elég sarkított példa, és egy szülőnek - ha auti a gyereke, ha nem - az a dolga, hogy utat mutasson, de ha auti, sokkal jobban oda kell figyelni, merre terelje és nem csak úgy bele a világba, "majd megszokja és betörik" meg "majd rájön" módszerrel hagyni megtörténni az eseményeket. Ez az én véleményem. Van az ellentábor, akik pl. a siketeket sem hajlandók megtanítani jelbeszédre, mert hogy akkor nem lesz hajlandó megtanulni egyáltalán semmilyen szinten kommunikálni, amúgy meg majd rákényszerül szerencsétlen valahogy. Na ez nekem nem menne. A logikáját még meg is értem és fel is fogom, de nem tudom elfogadni.

Amikor Tom óvodáskorú volt, nagyon gyakoriak voltak a dührohamai, egy nap volt, hogy többször is produkálta én meg sokszor nem tudtam ezzel mit kezdeni, de ahogy elmentem szülőtréningre és elkezdtem a napirendet használni, kis képekkel kiraktam neki egy nap történéseit, eszméletlen sokat javult a helyzet. Nem volt mindenre megoldás, de jócskán fellélegezhettem, amikor rájöttem, milyen fontos az időt és a teret strukturálni, vagyis nem túl részletesen, de mégis belátta, mi is fog történni vele aznap. Én teljesen úgy éreztem, ez neki olyan, ha már az előző hasonlatnál maradok, mint a vaknak a fehér bot. Persze volt egy időszak, amikor már annyira tudta, hogyan alakulnak a napok, hogy ezt el lehetett hagyni és itt kapcsolódok be a másik táborba, hogy természetesen nem kell ezt a világ végezetéig alkalmazni, ha nem muszáj (mert Tom is és az aspi gyerekek is nagyon könnyen tanulnak és mint a szivacs, szívják magukba a sok infót).

Nálunk ezek voltak pl. az oviba menés, porszívózás, játék, séta, lefekvés, fejlesztő torna kártyák.

Azonban nem is feltétlenül kell teljesen abbahagyni (felnőtteknek is van határidőnaplójuk), a mai napig van egy nagy letörölhető mágnestáblánk a falon, pontosan ilyen:

ami alapján, ha valami rendkívüli esemény van, felkerül, és időben látja. Ha észreveszi. Vagy felhívom a figyelmét, hogy nézze meg. Mert igen, én bevallom, régebben azt hittem, ez számára életmentő lesz, de mivel nagyon ritkán van valami nagyon eltérő nap, ezért leszokott arról, hogy nézegesse :) Szóval amúgy nekem  jó szolgálatot tesz, amilyen feledékeny vagyok. Tehát akkor kinek is kell a segítség??? :)
Ehhez aztán végtelenített mennyiségben lehet kreálni mágneskorongokra ráragasztott kis jelzőket, ha az ember lánya nem akar sokat irkálni, mikor épp milyen esemény lesz. Nekem van szülinapos, kirándulós, bevásárlós, hajvágós, mindenféle rendkívüli és kevésbé rendkívüli eseményhez való jelző.

Tehát a napirendi kártyáknál tartottam és a segítségnél. Annál, hogy mennyire megérte kiváltani a dührohamok nagy részét ezzel az egyszerű dologgal. Azért csak egy részét, mert vannak és voltak olyan események, amik előre bejósolhatatlanok voltak, na akkor viszont az volt a baj, hogy nem szerepelt a kártyán és emiatt lett dühös. Ez kivédhetetlen. Emlékszem, volt példa rá, hogy a kirakott fagyizás helyett elkezdett ömleni az eső, és így lemondtam róla, mire végképp nem értette meg, miért maradunk otthon. 

Hallottam ilyet is, családtagtól, hogy a gyerek attól még viselkedészavarosabb lesz, ha segítek neki ezekkel, hiszen nálunk van, máshol nincs napirendi segítség és beleszokik a szerepébe, mivel neki olyan viselkedést kell produkálnia, mint egy autinak, mivel ez arra való. Akik ezt vallják, üzenem: a gyerkőc nem attól lesz autista, hogy napirendet használunk, hanem azért használunk napirendet, mert így könnyebben eligazodik a világban! És nemcsak autik használnak napirendet! Akkor miért is ne lehetne alkalmazni?

A segítség még egy forrása volt az az intelem is, ezt SZINTÉN családban hallottam sajnos, hogy Tom azért ringatózik, mert nem vertem meg érte. "Mert bezzeg belőlem kinevelték anyámék." Hopsz....No komment. Én nem ilyen segítségre gondoltam, amikor a rokonok között próbáltam keresgélni. Akadt olyan "segítő" beszélgetés is, akik szerint jobb lenne intézetbe adni... Másik beszélgetés, amiben elhangzott, hogy rossz úton járok, felejtsem el a diagnózist, mert később megbánom. Inkább csak úgy nőddögéljen. Nem ő küzdött a napi dührohamokkal persze, aki mondta. Köszönöm, ilyen segítséget sem kértem. Ezért hát inkább maradtam egyedül és harcoltam és harcolok a magam módján, könyvek és szakemberek segítségével úgy, hogy közben nem hagytam figyelmen kívül, hogy ő Asperger-szindrómás.

De lehet, én vagyok a hülye, amiért így gondolom... Majd kiderül.