Kaptam egy kérdést e-mailben, amire itt, a blogon szeretnék válaszolni, hátha mást is érdekel, mit gondolok. A kérdés úgy szól: vajon el kell-e mondani egy 10 éves diagnózis nélküli gyerkőcnek - aki maga is érzi, más, mint a többiek -, hogy ő aspi.
Nem tudom sajnos megmondani a tutit, csak és kizárólag saját véleményt tudok írni ez ügyben. Én ahhoz tartottam magam, hogy ha valami
kényes téma, aspi-lét, szex, bármi előkerül, mindig a gyerek szintjéhez
mérten, nem nagy feneket kerítve neki, amennyi őt érdekli ebből, annyit
mondtam csak el, különben úgyse érti. Egy akármilyen véletlenszerű beszélgetés is megteszi, amikor épp kettesben marad valaki a gyerkőccel. Hogy pontosan nálunk ez mikor és hogyan zajlott, már nem emlékszem. Mivel valószínű nem is volt nagy dolognak titulálva és nem is folyt hosszú ideig, épp csak néha pár mondat esett erről és Tom sem állt elő, hogy ő egyik napról a másikra fontos felfedezésre jutott, valahogy ez nálunk olyan észrevétlenül zajlott. Egyik nap megkérdeztem Tomot, mikor vette észre először, hogy a
többiekhez képest egy kicsit másképp viselkedik? Azt mondta, ez nem egészen így van, mert inkább rajta kívül mindenki más fura.
Úgy gondolom, hogy mindenkinek
magának érdemes mérlegre tennie ezt a kérdést és eldönteni, mit nyerhet
vagy veszíthet a gyermeke, ha megismeri az állapotát. Szerintem ha egy
aspi tisztában van a helyzetével, sokat profitálhat belőle, mivel
közelebb kerül ezáltal saját maga megismeréséhez és elfogadáshoz. Ugyanakkor megvan a veszélye, hogyha a körülötte élők is megtudják, esetleg rosszul reagálnak a dologra. Egyébként a különböző nézőpont miatt úgy vettem észre, Tom sem "csapásként" kezeli ezt a helyzetet (többnyire), mivel neki ez természetes állapot, én se, ő se nem is tudná elképzelni, milyen lenne, ha másmilyen lenne. És itt jön ugye a szülő felelőssége, hogy állítja be a gyerekének ezt a dolgot. Nem mindegy: "egy Aspergeres fiam van" vagy van egy jó fej gyerekem, aki történetesen aspi :) Én sem vagyok tévedhetetlen, sőt, régebben képes voltam az első verziót mondani, ha kérdeztek, de egy jó ideje úgy gondolom, hogy nem feltétlenül ez a lényeg, hogy hívják ezt az állapotot. De ha már nevén van nevezve, beszéljünk róla! Egyik nap mondta Tom, hogy ő úgy
gondolja, jobb neki amiért tudja, mitől működik másképp, különben azt hinné magáról,
hogy dilis. Csak remélni tudom, hogy jól döntöttem, amikor elmondtam neki, egyelőre nem bánom. Ha idősebb lesz, úgyis elmondja, mit gondol visszamenőleg erről.
Bízom benne, hogy valamennyit tudtam segíteni. Ha van még esetleg, amiről szívesen olvasnátok, nyugodtan írjatok!
Fentiekből kiderül és már korábban írtam is, hogy nálunk megvan a papíron igazolt diagnózis. Éppen ezért hogy milyen hatással van a gyerkőcre, ha nincs ilyen "tudományos bizonyíték" a szülő kezében, és úgy próbálja meg elmagyarázni? Gondolom a fentiek érvényesek rá is, ugyanúgy figyelnie kell a szülőnek, mennyire állítja be mumusnak vagy áldásnak vagy mindkettőnek ezt az állapotot. Vagy nem mondja el neki, hagyja, hogy a dolgok maguktól alakuljanak. A döntés a szülők kezében van.
Ideteszek két bloglinket, ami a témába vág és talán valamennyire segíthet.
Segítség a mérlegeléshez
Segítség a mérlegeléshez II.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése